Remegtem, mint a nyárfalevél. A szívem hevesen dübörgött, s
úgy éreztem, hogy majd kiesik a helyéről. A kiáltást egy durranás előzte meg,
minek következtében leesett a tantusz, hogy valakit lelőttek. Ha felismertem a
férfihangot, vagyis ha jól „mértem be”, akkor Harry rekedtes üvöltése volt. De
ha igazam van, akkor katasztrófa történt, miattam. Louis tövig nyomta a gázt,
és körülbelül százzal hajtottunk. Idegesen markolásztam az ülést, és féltem a
következményektől. Bármennyire is rettegtem Louis-tól, annyira soha sem leszek
szánalmas, hogy eláruljak egy olyan embert, aki megmentett engem. Nem fogom
cserbenhagyni Harry-t.
-Na, szóval szerezz információkat, mert ha nem, esküszöm,
hogy megbánod.-állt meg a kocsi hirtelen, valami földúton.
-Nem! Louis, nem, nem, nem! Harry megmentett!
-Ide figyelj!-ordított, majd megfogta mind két csuklómat.-Te
azt teszed amit mondok.
-Szerezz más embert.-koptem ki a szavakat a számból, mire
idegesen kilökött a kocsiból és elhajtott.
Visszaindultam magányosan, fáradtan, de még is rohanva az
iskolához. Az út végeláthatatlan volt, ezért muszáj volt fuvart hívnom.
Anyukámat nem kérhettem meg erre, mert rájönne a „piszkos dolgaimra”. A kezem
Chris-n akadt meg..de gyorsan arrébb görgettem. Végül Jess-t hívtam. Pár
pillanaton belül megérkezett a fuvar.
***
A szobámban ültem, a belső ablakpárkányon. Az ablak bukóra
volt nyitva így érezhettem az eső illatát. Figyeltem, ahogyan az égből
potyognak a cseppek. Egyre szaporábban és szaporábban estek, s végül már
mennydörgést is lehetett hallani. A villám vonalai kirajzolódtak a felhők
alatt, s kicsit össze is rezzentem. A gondolataim egy göndör hajú srácra
terelődött. Azon agyaltam egész álló nap, hogy vajon mi történt vele. Nem
mentem vissza a helyszínre, mert Jess szerint csak beképzeltem és senki nem
kiabált semmit sem. Az ajtón kopogtak, de én már csak azt vettem észre, ahogyan
anyám benyit. Végignézett a rendetlen, kuplerájos szobámon, majd fejét
rosszállóan csóválni kezdte s karjait összefonta. Lábával a földön dobolt.
-Peyton Amelia Jenner. Erre neveltelek? Ne hasztalan
dolgokkal tevékenykedj, mint például az időjárás bambulásával, hanem inkább a
jövődre koncentrálj és tanulj!-szidott le.
-Már tanultam.-hazudtam, s megforgattam a szememet.
-Ki is kérezhetlek?
-Ohh istenem. Úgy nézek ki, mint egy ötödikes?!-háborodtam
fel.-Nem, anya, köszönöm, de nem kell kikérdezned. –sóhajtottam.
-Ne beszélj így velem! Az a Harold gyerek rossz hatással van
rád! Fogadok ma is bájcsevejt tartottak az iskolában, ahová te tanulni jársz!
Nem válaszoltam, mert nem érdekelt és fáradt is voltam
ehhez. Anya fejcsóválva kiviharzott, az ajtómat becsapta. Csak ültem a
szobámban…
A nap lassan telt el, s roppantul örültem amikor végre az
ágyba fekhettem. Este nyolc óra volt, amikor eljött ez az idő… Bebugyoláltam
magamat a meleg paplanba és lehunytam a szememet. Az álom hamar magával
repített egy más, gondtalan világba…
-Peyton!-rázott meg egy erős kar.
A sötétben nem láttam tisztán, hogy ki az, csak a hangjáról
tudtam felismerni.
-Mi keresel itt, Harry?-förmedtem rá.
-Shh.-csitítgatott.
A számhoz és az orromhoz nyomott egy anyagdarabot. Jajj ne,
tudom mi ez. Kloroform. Nem vettem levegőt, mert tudtam, hogy akkor elkábulok.
Harcoltam Harry ellen, de végül lefogott.
-Vegyél levegőt és hamar túl leszel rajta.-motyogta flegmán.
Megráztam a fejemet, de sajnos a levegőm fogyott.
Szippantottam egy óriásit muszájból, majd éreztem, ahogyan gyengülök. Egyre
homályosabb volt a szoba, s már csak Harry-t láttam, aki villanyt kapcsol s
önelégülten vigyorgott Louissal. Várjunk csak, Louissal?
***
A szememet egy
autóban nyitottam ki a hátsó ülésen, ahol Louis karjai között ültem. Harry ült
mellettem, s elől valami szőke hajú fiú, mellette pedig egy fekete hajú erősen
borostás srác foglalt helyet.
-Kezd magához térni a hercegnő.-simította ki a szememből a
hajamat Louis.
-H-hol vagyok?-néztem ki az ablakon még mindig kómásan.
-Liverpool-ban angyalom.-hintett egy csókot a fejemre Louis.
-Liverpool? Hogy jutottatok be a szobámba?
-Az ablakot zárnod kéne néha.-nevetett Harry.
Ohh istenem, nyitva hagytam. Várjunk, anyukám megöl, ha
látja, hogy nem vagyok otthon. Fészkelődni kezdtem Louis szorítása alatt, mire
erősebben fogott.
-Hova visztek?-kérdeztem kétségbeesetten.
-A liverpooli John Lennon repülőtérre.-kacagott fel elől a
szőke srác. Felfedeztem, hogy a kocsiban ülők közül egyedül én nem vagyok punk…
-Mi? Kérlek, kérlek ne!-könyörögtem a könnyeimmel küszködve.
-Ne sírj cukipofa.-mondta elől a srác a szőke mellett.
Szájából egy cigi lógott ki.
Harry végig simított az arcomon. Ekkor kezdett minden
leesni. Harry és Louis jóban vannak, csak így próbáltak elrabolni. A sok
„ál-elrablás” mind kamu volt. Ügyesen kijátszottak engem, pont akkor, amikor
érzelmileg a leggyengébb voltam. Nem tudtam, hogy merre visznek és, hogy mi a
tervük velem. Egyetlen egy dolgot sejtettem, hogy valamihez szükségük van rám,
különben nem lennék itt. De hát miért én? Nem tettem ellenük semmit, sőt, a
nevükön kívül az égvilágon mást nem tudok. A repülőtér előtt megálltunk.
Mindenki kiszállt, kivéve én és Louis. Harry kinyitotta az ajtót, majd kihúzott
engem és a borostás sráchoz passzolt. Félve felnéztem rá, s egy gúnyos mosolyt
láttam az arcán. A szőke biztatóan rám vigyorgott, ami furcsa volt. Ő nem úgy
nézett ki, mint a többiek. Kevesebb tetkó volt rajta, mint a többieken és
sokkal kedvesebben is viselkedett. A megnyilvánulása közel sem volt olyan, mint
Harry-é vagy akár Louis-é. A srácot, hogyha nem az elrablóm lenne, talán még
normálisnak is mondhatnám. A repülőtéren nem kellett sokat várni: magángépen
utaztunk. A felszállás megtörtént, én pedig remegő lábakkal Harry-t követtem,
mert ezt az utasítást adta ki. Egy kanapé féleségnél mindenki helyet
foglalt-még én is, a göndör ölében. Remegtem, mint a nyárfalevél, ami érthető
volt, hiszen elraboltak. Akaratom ellenére hoztak magukkal, amiért hogyha fel tudnám
jelenteni őket a sitten egy-egy poros, büdös cellában élnék le az életük
további részét.
-Ne félj szívem, nem bántunk.-csókolta meg a nyakamat Harry.
-Miért hoztatok el?-kérdeztem halkan, a könnyeimmel
küzködve.
-Túl sok kérdést tettél fel ez idő alatt.
-Alig szólaltam meg…-tiltakoztam.
-Szeretnénk, ha ez továbbra is így maradna.-kacsintott a
fekete hajú.
-Ő ott Zayn.-mutatott a szőke a nagyszájúra.-Ő Liam, és én
pedig Niall. Louis-t és Harry-t már ismered.-mosolygott kedvesen.
Végignéztem az öt srácon, s a borzongás átfutott a testemet.
Belegondoltam, hogy ez a sok tetoválás mennyire fájhatott, na meg mennyibe. A
gondolataim a szökésre terelődtek, de hát egy repülőgépről lehetetlen eltűnni…
hacsak nincs itt ejtőernyő, mert akkor talán nyert ügyem van, kivéve, ha óceán
felett vagyunk.
-Miért hoztatok magatokkal? Válaszoljatok!-követeltem.
-Befognád?-szólt rám Louis.
-Nem!
-Rossz válasz.-mondta Harry, majd a zsebéből előkapott egy
anyagdarabot.
A bűz áramlott róla, mire én ficánkolni kezdtem fogásában.
Az orromhoz dugta a rongyot és éreztem a kloroform, mára már ismerős szagát.
***
Egy szobában nyitottam ki a szememet, de nem volt se koszos,
se büdös. Teljesen rendezett volt, mintha egy lakóház lenne. Felálltam a bézs
árnyalatú kanapéról és az ajtóhoz totyogtam. Néha-néha majdnem felborulva, de
elértem a célomat. Az ajtó pont akkor nyitódott ki, s én a földre zuhantam.
Niall lépett be és odarohant hozzám gyorsan.
-Sajnálom, jól vagy?-nézett rám kék szemeivel.
-Nem! Tudod, elraboltatok!-hisztiztem neki.
-Nem fogunk bántani. Vigyázok rád és nem hagyom, hogy a
többiek egy hajszáladat is meggörbítsék!-mosolygott rám.
-Áhh, szóval most a te szereped eljátszani az áldott jó
gyereket, aki megvéd engem?-néztem
-Nem bírom a szerepjátékokat, ne aggódj. Mellesleg pocsék
színész vagyok.-nevetett, de én csak összefonott karokkal, megsértődve ültem
előtte. Próbált megsimogatni, vagy nem is tudom mit, de én rémültem arrébb
húzódtam, mire sóhajtott.
-Figyelj, ez neked nehéz lehet meg minden, de ne félj
kérlek. Tőlem igazán nem kell rettegned, ameddig fel nem idegesítesz, de be
kell vallanom, az nehezen fog menni. Türelmes lélek vagyok.
-Akkor már van egy türelmes, egy nagyszájú, kettő buzi és
sajnos az ötödikkel még nem volt időm „megismerkedni”.
-Ki a kettő buzi?-nevetett.
-Louis és Harry.
A szőkeség csak nevetett az elnevezésükön, miközben guggolt.
Én kihasználtam az alkalmat és felálltam, majd megpróbáltam kifutni, de elkapta
a csuklómat és visszahúzott. A vigyor már nem volt jelen az arcán. Lassan
felállt és közelebb húzott.
-Vékony jégen táncolsz.
-Nem vagy türelmes.-mondtam önelégülten, amiért kiválthattam
belőle azt, hogy mérges. Élveztem, ahogy idegesíthetem, igen…
A szemei szikrákat szórtak, majd megenyhültek. Harry lépett
be az ajtón, majd felém sétált. Niall elengedett és kiment, majd maga mögött
becsukta az ajtót. A göndör előttem állt, erősen markolta a csuklómat. A szemei
smaragdzöld színben pompáztak. Lehajolt s megcsókolt engem, de mocorogni
kezdtem. Erősen fogott, majd amikor csókunkat befejezte, vigyorogva távolodott
el.
-Egyértelmű, hogy te csókoltál meg engem a kórházba.
-Miért raboltatok el?-kérdeztem kissé elpirulva.
-Hmm. Nem tudom.-vonta meg a vállát.
-De, nagyon is jól tudod! Válaszolj!-hisztiztem neki.
-Mindent a maga idejében, kiscsillag.-kacsintott.
-Egyáltalán hol vagyunk? Melyik országban?
-Írorszában, Mullinger-ben.
-Mi?-döbbentem le.-De-de nekem haza kell mennem!
-Sajnálom drágám, de nem mész haza.-rázta a fejét
mosolyogva.
Elgondolkoztam azon, hogy Harry tud-e rendesen vigyorogni,
vagy csak gúnyosan. Olyan igazi, őszinte mosolyt soha nem láttam az arcán, mint
Niall-é.
*-* nagyojnóó<3!
VálaszTörlésJó lett siess a kövi részel *-*
VálaszTörlésNagyon jo imadom *-* ^-^
VálaszTörlés