10.fejezet-Pár hónap

Sziasztok! Szégyellem felrakni ezt a részt, mert borzalmas lett, de végül a felrakás utáni vágyam erősebb volt:D 
A BLOG SZÜNETEL. Nem tudom meddig, de most a másik blogomat (I want) szeretném felturbózni, majd utána ezt is, mert nyomába sem érnek a harmadik blogomnak (Obsession) :) 

Furcsa érzés töltött el, s még különösebb gondolatok cikáztak a fejemben. Miért raboltak el? Nem értettem, mivel ezer és egy lányt találhattak volna, aki szebb, jobban csókol és nem ennyire ügyetlen, mint én. Tudni illik rólam, hogy képes vagyok a saját lábamban orra bukni. Harry már kiment a szobából, ezzel magára hagyva engem a gondolataimmal. A szökésen agyaltam, mivel itt volt ablakom is, nem csak behajítottak valami egérlyukba. Valóban szép, ízléses szoba volt, őszintén szólva el is laktam volna itt, hogyha nem fogolyként tartanának. Ügyetlenül az ablakhoz totyogtam, majd kinéztem és ráeszméltem, hogy innen nem juthatok ki: az ablakom minimum a harmadikon helyezkedik el. Először azt hittem, hogy ez egy hotel, de ahogy kinéztem az üvegen, megláttam, hogy ez egy óriási ház. Nem tudom, hogy miből telt rá nekik, de lehetséges, hogy nem is akarom tudni.

*pár unalmas nap elteltével*

Ahogy kifelé bambultam ismét, hirtelen bejött a már ismert szöszi gyerek. Felsóhajtottam, mert semmi kedvem nem volt vele jópofizni, durván pedig nem szerettem volna vele beszélgetni egy okból: én egyedül vagyok, ők pedig öten. Bármit megtudnak velem csinálni, hisz még csak erős sem vagyok.

-Szia, nem vagy éhes?-kérdezte meg, s leült az ágyamra.

Megráztam óvatosan a fejemet, s folytattam a kifelé bámulást. A szeretteimen járt az eszem, és arra jutottam, hogy mindennél jobban hiányoznak. Az anyámmal veszekedve váltunk el, ami mégjobban megfájdítja a szívemet.

-Jól bírod, én már rég éhen haltam volna.-nevetett.

Próbáltam egy erőltetett mosolyt felvenni, csakhogy még véletlenül se bántsam meg a nem létező érzéseit. Komolyan, egy zacskóban több szeretet rejlik, mint ebben az öt fiúban összevéve… de azért azt is be kell vallanom, hogy az eddigi tapasztalataim szerint Niall talán mondható egy érző lénynek. Talán…

-Figyelj, most nem tudom, hogy mi a bajod, de elmondhatod.-ezzel a mondattal kiütötte nálam a biztosítékot.

Idegesen felé kaptam a fejemet, s szememből már-már folytak a könnyek.

-Nem tudod, hogy mi a problémám? Na ne játszd itt az őrültet! Elraboltatok és egy másik országba hurcoltatok! Ha kijutok innen, tenni fogok róla, hogy mind a börtönben haljatok meg!

Niall-t látszólag nem lepte meg a válaszom, bólogatni kezdett, majd közelebb jött. Próbáltam hátrálni, mert bármennyire is ő a legkedvesebb, belül ugyanúgy romlott. Elhúzott az ablaktól és a falhoz nyomott. A szívem a torkomban dobogott és remegtem.

-Ne félj, én nem foglak bántani.-mondta mosolyogva.

Kicsit megrémültem, mert nem azt mondta, hogy „Ne félj, itt senki sem fog bántani” hanem azt, hogy ő nem tesz kárt bennem. A gyomrom görcsbe rándult valami miatt, s hányinger kerülgetett. Ilyen hirtelen rosszullétem még sosem volt, nem is értettem, hogy mi ütött belém…

-Jól vagy? Teljesen zöld lettél hirtelen.-mondta Niall a szemöldökét ráncolva.

A fejemet csóváltam, majd végül kiböktem:-Niall, kérlek kísérj el a mosdóig.

A szőkeségnek több nem is kellett: felkapott és a fürdőbe vitt. Nem állt meg az ajtó előtt, hanem bejött velem és a wc-hez vitt. Felnyitotta a tetejét, én pedig fölé hajoltam és kiadtam a gyomrom összes feleslegesnek vélt tartalmát… Niall a hajamat fogta, majd felkiabált s hívta a többi srácot. A fiúk hamarosan felsiettek, s mind szemügyre vettek. Eléggé kínos volt, még sosem hánytam ennyi szem előtt. Öhhm…mit is mondjak, bizarr.  Lassan feltápászkodtam, Harry a kezembe adott egy pohár vizet, amivel kiöblítettem a számat.

-Mi volt ez? Niall mit csináltál vele?-kérdezte Harry roppantul idegesen.

-Semmit nem csinált.-álltam ki mellette.

A srácok felém fordultak, majd mind vissza Niall-hez, de Harry szemei elidőztek rajtam.

-Mitől lettél rosszul?-kérdezte Liam.

-Fogalmam sincs.

-Gyakran előfordul?-kérdezte Louis oldalra biccentve a fejét.

Megráztam a fejemet válaszként. Louis hümmögött, majd Harry-vel egymásra néztek, bólintottak és Zayn felemelt engem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak vele. Kivittek a kocsiba s most Harry ölében ültem.

-Hova megyünk?

-Kórházba, elég brutális, hogy hirtelen rosszul lettél.-mondta Niall.

Értetlenül néztem, hiszen ez csak egy rosszullét… A fiúk túl nagy feneket kerítettek ennek.

***

*Harry szemszöge*

Ahogy a kórházhoz értünk, felemeltem a törékeny lányt és berohantam vele. Louis anyja ápolónő és ha ő azt mondja, hogy ez orvosi ügy, akkor az úgy is lesz. Aggódtam, bármennyire is úgy tettem, mintha hidegen hagyna a dolog.

A vizsgáló előtt vártunk, mert az orvos nem engedett be minket. Peyton legalább fél órája bent volt, ami miatt az aggodalom érzése csak erősödött bennem. Az ajtó hirtelen kinyitódott, s az orvos kivezette Peyton-t.

-A barátnőjének alaposabb kivizsgálásra lenne szüksége, a feltételezésünk így még nem lehet biztos…-kezdte el a hatvanas éveiben járható ősz férfi.

-Mire gondolnak?-kérdezte Niall.

-Még semmi sem biztos, majd egy CT vizsgálat után többet mondhatunk.-küldött felénk egy érezhetően hamis mosolyt.

Peyton az orvos után ment, de elkaptam a csuklóját, mire megdöbbent.

-Nem mondhatsz semmit.-szűrtem ki a szavakat.

A rémület tisztán látható volt az arcán, de nem felelt semmit. Az orvos után baktatott, én pedig leültem a várakozóban a srácokkal. A fejemet fogtam és egy óriási sóhaj hagyta el a számat.

-Ennyire súlyos?-törte meg a csendet Niall.

-Én egyszerűen nem hiszem el. Ez a pechünk… amint elraboljuk kórházba kerül.-nevetett Zayn.

-Ne beszélj így róla!-mondta Niall, mire megfeszültem.

-Jajj, hagyjad már. A tervre kell koncentrálni. Úgy sem lesz semmi baja, de ha igen, kit érdekel?-folytatta Zayn, mire ideges lettem.

-Rohadtul nem kéne így beszélned róla.-törtem meg a két srác között kialakuló vitát.

Egyértelműen a szőkeségnek volt igaza, de izgatta a fantáziámat, hogy miért védi ennyire, amikor pár napja látta meg először. Igaz, hogy elég gyakran bejárkált hozzá, amit furcsáltam is. Más-más érzések kavarogtak bennem: egy részről düh, más részről aggodalom. Féltem, hogy mi van, hogyha az orvos a legrosszabbat közli velem. Akarom mondani, velünk…

A gondolatok közül mindegyik elmélet végig cikázott a fejemben. A hatvanas éveiben járó orvos visszajött körülbelül egy óra várakozás után, de Peyton nem volt mögötte.

-Nos, komoly gondok merültek fel a lány szervezetével kapcsolatban.

-Mi?-szóltunk fel egyszerre Niall-el. Haragos pillantással ajándékoztuk meg egymást, mire minden haverunk furcsán ránk pillantott.

-Mrs. Jenner gyomra környékén rossz indulatú daganatot találtunk.

Amint ezt kimondta, hulla fehér lettem. Többet nem hallottam, csak magam elé bámultam. Nem lehet ennek vége. Sok mindent elterveztem már.

-Hol van?-álltam fel hirtelen.

-A 36-osban kivizsgálóban.

Meg sem vártam, hogy folytassa, csak rohantam. Egy nővért fel is löktem sikeresen, de nem érdekelt. Egyedül egy szőke hajú lány járt a fejemben és az, hogy láthassam. Nem lehetséges, hogy meghaljon! Élnie kell. Olyan ártatlan, semmit nem lett senki ellen. Előbb megérteném, hogyha nekem lenne pár hónap hátra az életemből, mert én megérdemelném. Mindig azoknak kell szenvedni, akik senkinek sem ártottak. Oké, hogyha ezt egy fél évvel ezelőtt mondtam volna, jól tökön rúgtam volna magamat…

A 36-os előtt álltam és berontottam. Peyton volt ott, s nem volt se szomorú, se vidám.

-Hello.-ültem az ágyára.

- Engedjetek haza arra a pár hónapra, amit élhetek.-szólt halk, elhaló hangon.

-Nem tehetem. Egyébként nem tudhatod, hogy mennyi időd van hátra.

Az orvos betoppant a terembe és nézett minket.

-Ne szomorkodjanak, mert egyáltalán nem veszett ügy. Kemoterápiás kezelés szükséges, de még ezelőtt néhány vizsgálatot el kell végeznünk.-állapította meg a doktor a lapjait babárlva.

-Nem szeretnék kemoterápiát.-szólalt fel Peyton, mire megfogtam a kezét és megszorítottam.

-De igen, szeretnél.-motyogtam.

-Nem.-erősködött, mire még jobban szorítottam.-Harry!

Elengedtem a kezét…

-Ha jobbnak látják, menjenek haza, beszéljék meg és a részleteket holnap megtárgyaljuk.

Lehetetlen, hogy Peyton rákos legyen. Az orvos kiment, s én utána siettem.

-Doktor úr! Ha Peyton nem megy bele, mi lesz?-kérdeztem.

-Erősen ajánlom, hogy próbálja meg rábeszélni.

-Kényszeríteni nem lehet?

-Sajnos nem, hacsak még kiskorú. De akkor sem a kényszerítés a leghatásosabb szó rá.

-Nemrég lett tizennyolc.-motyogtam.

-Akkor ez nem lehetséges..

-Meddig élhet úgy, ha..tudja, nem megy bele…?-kérdeztem bizonytalanul.

-Nézze, nem szeretnék hazugságot és pánikot kelteni.-mondta.

-Kérem!

-Pár hónap. Ennél többet nem tudok mondani, esetleg holnap a vizsgálatok után.

Pár hónap. Pár hónap. Pár hónap… az orvos szava vízhangzott a fejemben. 

9.fejezet-Miért nem mosolyogsz úgy, mint Niall?

Remegtem, mint a nyárfalevél. A szívem hevesen dübörgött, s úgy éreztem, hogy majd kiesik a helyéről. A kiáltást egy durranás előzte meg, minek következtében leesett a tantusz, hogy valakit lelőttek. Ha felismertem a férfihangot, vagyis ha jól „mértem be”, akkor Harry rekedtes üvöltése volt. De ha igazam van, akkor katasztrófa történt, miattam. Louis tövig nyomta a gázt, és körülbelül százzal hajtottunk. Idegesen markolásztam az ülést, és féltem a következményektől. Bármennyire is rettegtem Louis-tól, annyira soha sem leszek szánalmas, hogy eláruljak egy olyan embert, aki megmentett engem. Nem fogom cserbenhagyni Harry-t.

-Na, szóval szerezz információkat, mert ha nem, esküszöm, hogy megbánod.-állt meg a kocsi hirtelen, valami földúton.

-Nem! Louis, nem, nem, nem! Harry megmentett!

-Ide figyelj!-ordított, majd megfogta mind két csuklómat.-Te azt teszed amit mondok.

-Szerezz más embert.-koptem ki a szavakat a számból, mire idegesen kilökött a kocsiból és elhajtott.

Visszaindultam magányosan, fáradtan, de még is rohanva az iskolához. Az út végeláthatatlan volt, ezért muszáj volt fuvart hívnom. Anyukámat nem kérhettem meg erre, mert rájönne a „piszkos dolgaimra”. A kezem Chris-n akadt meg..de gyorsan arrébb görgettem. Végül Jess-t hívtam. Pár pillanaton belül megérkezett a fuvar.

***

A szobámban ültem, a belső ablakpárkányon. Az ablak bukóra volt nyitva így érezhettem az eső illatát. Figyeltem, ahogyan az égből potyognak a cseppek. Egyre szaporábban és szaporábban estek, s végül már mennydörgést is lehetett hallani. A villám vonalai kirajzolódtak a felhők alatt, s kicsit össze is rezzentem. A gondolataim egy göndör hajú srácra terelődött. Azon agyaltam egész álló nap, hogy vajon mi történt vele. Nem mentem vissza a helyszínre, mert Jess szerint csak beképzeltem és senki nem kiabált semmit sem. Az ajtón kopogtak, de én már csak azt vettem észre, ahogyan anyám benyit. Végignézett a rendetlen, kuplerájos szobámon, majd fejét rosszállóan csóválni kezdte s karjait összefonta. Lábával a földön dobolt.

-Peyton Amelia Jenner. Erre neveltelek? Ne hasztalan dolgokkal tevékenykedj, mint például az időjárás bambulásával, hanem inkább a jövődre koncentrálj és tanulj!-szidott le.

-Már tanultam.-hazudtam, s megforgattam a szememet.

-Ki is kérezhetlek?

-Ohh istenem. Úgy nézek ki, mint egy ötödikes?!-háborodtam fel.-Nem, anya, köszönöm, de nem kell kikérdezned. –sóhajtottam.

-Ne beszélj így velem! Az a Harold gyerek rossz hatással van rád! Fogadok ma is bájcsevejt tartottak az iskolában, ahová te tanulni jársz!

Nem válaszoltam, mert nem érdekelt és fáradt is voltam ehhez. Anya fejcsóválva kiviharzott, az ajtómat becsapta. Csak ültem a szobámban…

A nap lassan telt el, s roppantul örültem amikor végre az ágyba fekhettem. Este nyolc óra volt, amikor eljött ez az idő… Bebugyoláltam magamat a meleg paplanba és lehunytam a szememet. Az álom hamar magával repített egy más, gondtalan világba…

-Peyton!-rázott meg egy erős kar.

A sötétben nem láttam tisztán, hogy ki az, csak a hangjáról tudtam felismerni.

-Mi keresel itt, Harry?-förmedtem rá.

-Shh.-csitítgatott.

A számhoz és az orromhoz nyomott egy anyagdarabot. Jajj ne, tudom mi ez. Kloroform. Nem vettem levegőt, mert tudtam, hogy akkor elkábulok. Harcoltam Harry ellen, de végül lefogott.

-Vegyél levegőt és hamar túl leszel rajta.-motyogta flegmán.

Megráztam a fejemet, de sajnos a levegőm fogyott. Szippantottam egy óriásit muszájból, majd éreztem, ahogyan gyengülök. Egyre homályosabb volt a szoba, s már csak Harry-t láttam, aki villanyt kapcsol s önelégülten vigyorgott Louissal. Várjunk csak, Louissal?

***

A szememet  egy autóban nyitottam ki a hátsó ülésen, ahol Louis karjai között ültem. Harry ült mellettem, s elől valami szőke hajú fiú, mellette pedig egy fekete hajú erősen borostás srác foglalt helyet.

-Kezd magához térni a hercegnő.-simította ki a szememből a hajamat Louis.

-H-hol vagyok?-néztem ki az ablakon még mindig kómásan.

-Liverpool-ban angyalom.-hintett egy csókot a fejemre Louis.

-Liverpool? Hogy jutottatok be a szobámba?

-Az ablakot zárnod kéne néha.-nevetett Harry.

Ohh istenem, nyitva hagytam. Várjunk, anyukám megöl, ha látja, hogy nem vagyok otthon. Fészkelődni kezdtem Louis szorítása alatt, mire erősebben fogott.

-Hova visztek?-kérdeztem kétségbeesetten.

-A liverpooli John Lennon repülőtérre.-kacagott fel elől a szőke srác. Felfedeztem, hogy a kocsiban ülők közül egyedül én nem vagyok punk…

-Mi? Kérlek, kérlek ne!-könyörögtem a könnyeimmel küszködve.

-Ne sírj cukipofa.-mondta elől a srác a szőke mellett. Szájából egy cigi lógott ki.

Harry végig simított az arcomon. Ekkor kezdett minden leesni. Harry és Louis jóban vannak, csak így próbáltak elrabolni. A sok „ál-elrablás” mind kamu volt. Ügyesen kijátszottak engem, pont akkor, amikor érzelmileg a leggyengébb voltam. Nem tudtam, hogy merre visznek és, hogy mi a tervük velem. Egyetlen egy dolgot sejtettem, hogy valamihez szükségük van rám, különben nem lennék itt. De hát miért én? Nem tettem ellenük semmit, sőt, a nevükön kívül az égvilágon mást nem tudok. A repülőtér előtt megálltunk. Mindenki kiszállt, kivéve én és Louis. Harry kinyitotta az ajtót, majd kihúzott engem és a borostás sráchoz passzolt. Félve felnéztem rá, s egy gúnyos mosolyt láttam az arcán. A szőke biztatóan rám vigyorgott, ami furcsa volt. Ő nem úgy nézett ki, mint a többiek. Kevesebb tetkó volt rajta, mint a többieken és sokkal kedvesebben is viselkedett. A megnyilvánulása közel sem volt olyan, mint Harry-é vagy akár Louis-é. A srácot, hogyha nem az elrablóm lenne, talán még normálisnak is mondhatnám. A repülőtéren nem kellett sokat várni: magángépen utaztunk. A felszállás megtörtént, én pedig remegő lábakkal Harry-t követtem, mert ezt az utasítást adta ki. Egy kanapé féleségnél mindenki helyet foglalt-még én is, a göndör ölében. Remegtem, mint a nyárfalevél, ami érthető volt, hiszen elraboltak. Akaratom ellenére hoztak magukkal, amiért hogyha fel tudnám jelenteni őket a sitten egy-egy poros, büdös cellában élnék le az életük további részét.

-Ne félj szívem, nem bántunk.-csókolta meg a nyakamat Harry.

-Miért hoztatok el?-kérdeztem halkan, a könnyeimmel küzködve.

-Túl sok kérdést tettél fel ez idő alatt.

-Alig szólaltam meg…-tiltakoztam.

-Szeretnénk, ha ez továbbra is így maradna.-kacsintott a fekete hajú.

-Ő ott Zayn.-mutatott a szőke a nagyszájúra.-Ő Liam, és én pedig Niall. Louis-t és Harry-t már ismered.-mosolygott kedvesen.

Végignéztem az öt srácon, s a borzongás átfutott a testemet. Belegondoltam, hogy ez a sok tetoválás mennyire fájhatott, na meg mennyibe. A gondolataim a szökésre terelődtek, de hát egy repülőgépről lehetetlen eltűnni… hacsak nincs itt ejtőernyő, mert akkor talán nyert ügyem van, kivéve, ha óceán felett vagyunk. 

-Miért hoztatok magatokkal? Válaszoljatok!-követeltem.

-Befognád?-szólt rám Louis.

-Nem!

-Rossz válasz.-mondta Harry, majd a zsebéből előkapott egy anyagdarabot.

A bűz áramlott róla, mire én ficánkolni kezdtem fogásában. Az orromhoz dugta a rongyot és éreztem a kloroform, mára már ismerős szagát.

***

Egy szobában nyitottam ki a szememet, de nem volt se koszos, se büdös. Teljesen rendezett volt, mintha egy lakóház lenne. Felálltam a bézs árnyalatú kanapéról és az ajtóhoz totyogtam. Néha-néha majdnem felborulva, de elértem a célomat. Az ajtó pont akkor nyitódott ki, s én a földre zuhantam. Niall lépett be és odarohant hozzám gyorsan.

-Sajnálom, jól vagy?-nézett rám kék szemeivel.

-Nem! Tudod, elraboltatok!-hisztiztem neki.

-Nem fogunk bántani. Vigyázok rád és nem hagyom, hogy a többiek egy hajszáladat is meggörbítsék!-mosolygott rám.

-Áhh, szóval most a te szereped eljátszani az áldott jó gyereket, aki megvéd engem?-néztem

-Nem bírom a szerepjátékokat, ne aggódj. Mellesleg pocsék színész vagyok.-nevetett, de én csak összefonott karokkal, megsértődve ültem előtte. Próbált megsimogatni, vagy nem is tudom mit, de én rémültem arrébb húzódtam, mire sóhajtott.

-Figyelj, ez neked nehéz lehet meg minden, de ne félj kérlek. Tőlem igazán nem kell rettegned, ameddig fel nem idegesítesz, de be kell vallanom, az nehezen fog menni. Türelmes lélek vagyok.

-Akkor már van egy türelmes, egy nagyszájú, kettő buzi és sajnos az ötödikkel még nem volt időm „megismerkedni”.

-Ki a kettő buzi?-nevetett.

-Louis és Harry.

A szőkeség csak nevetett az elnevezésükön, miközben guggolt. Én kihasználtam az alkalmat és felálltam, majd megpróbáltam kifutni, de elkapta a csuklómat és visszahúzott. A vigyor már nem volt jelen az arcán. Lassan felállt és közelebb húzott.

-Vékony jégen táncolsz.

-Nem vagy türelmes.-mondtam önelégülten, amiért kiválthattam belőle azt, hogy mérges. Élveztem, ahogy idegesíthetem, igen…

A szemei szikrákat szórtak, majd megenyhültek. Harry lépett be az ajtón, majd felém sétált. Niall elengedett és kiment, majd maga mögött becsukta az ajtót. A göndör előttem állt, erősen markolta a csuklómat. A szemei smaragdzöld színben pompáztak. Lehajolt s megcsókolt engem, de mocorogni kezdtem. Erősen fogott, majd amikor csókunkat befejezte, vigyorogva távolodott el.

-Egyértelmű, hogy te csókoltál meg engem a kórházba.

-Miért raboltatok el?-kérdeztem kissé elpirulva.

-Hmm. Nem tudom.-vonta meg a vállát.

-De, nagyon is jól tudod! Válaszolj!-hisztiztem neki.

-Mindent a maga idejében, kiscsillag.-kacsintott.

-Egyáltalán hol vagyunk? Melyik országban?

-Írorszában, Mullinger-ben.

-Mi?-döbbentem le.-De-de nekem haza kell mennem!

-Sajnálom drágám, de nem mész haza.-rázta a fejét mosolyogva.

Elgondolkoztam azon, hogy Harry tud-e rendesen vigyorogni, vagy csak gúnyosan. Olyan igazi, őszinte mosolyt soha nem láttam az arcán, mint Niall-é. 

8.fejezet

Sziasztok. Ne haragudjatok, ez a rész katasztrófa lett:c Nem igazán vagyok ráhangolódva az írásra, akadt egy probléma is jelenleg:/ sorry xx.

A kloroform hatása elmúlt, szemeimet pedig kinyitottam. Óvatosan körbenéztem, és egy fehér szobában találtam magamra. Felálltam, és egy kicsit meg is szédültem, mivel túl gyorsan pattantam fel. A szobában volt egy kerek asztal, rajta papírokkal. Odasétáltam, de közben meginogtam és orra estem. Az ajtó kinyílt és Louis lépett be rajta. A haja hosszabb volt, mint amikor a buliban láttam, és láthatólag fogyott is, bár nem volt kövér akkor sem. A szája egy önelégült vigyorra húzódott, amikor meglátott engem a földön. Vészesen közelített, én pedig a földön mászva hátráltam. Elkapta a bokámat és közel húzott magához.

-Ne aggódj, semmi baj nincsen. Biztonságban vagy.-simogatott bele a hajamba.

Az arca annyira közel volt, hogy érezhettem a meleg leheletét. Tengerkék szemeivel engem pásztázott, mire bennem megfagyott a vér. Közelebb hajolt, hogy ajkaival lecsaphasson az enyémekre, de elkaptam a fejemet, ennek következtében megpuszilta az arcomat. Egy önelégült vigyorral visszafordult felém.

-Makacs vagy. Nagyon makacs.-nevetett.-Remélem, hogy tisztában vagy azzal, hogy ugyanolyan életet fogsz élni, mint azelőtt, csak az én tulajdonomban.-kacsintott.

A szemeim kikerekedtek a szavai hallatán. Legalább nagyobb eséllyel tudok majd megszökni…

-Csak hülyülök. Most csak beszélgetünk, utána pedig elmehetsz.-nevetett gúnyosan.

-M-miről beszélgetünk?-kérdeztem halkan.

-Styles-sal nem vagyunk olyan jóban, tudod. Volt egy kisebb problémánk, de mindegy is. A lényeg annyi, hogy mennyit tudsz a „piszkos” dolgairől. Na?

-Piszkos dolgai?-néztem elképedve.

Milyen dolgai lehetnek Harry-nek? Nem hiszem, hogy az alvilág egyik embere. Tudom, hogy nem egy olyan tipikus stréber kisfiú, és nem is a legártatlanabb, de azért nem hinném, hogy egy „gonosz” srác, akitől a fél város retteg. Inkább csak elítélik a külseje miatt.

-Szóval nem tudsz semmiről sem?-nézett fancsali képpel engem.-Esetleg szóra bírhatlak valamivel.

Amint ezt kimondta, egy kést rántott elő a kabátzsebéből. Egy hangosat nyeltem, míg ő hozzáérintette az ujjbegyéhez az élét, amiből rögtön kibuggyant egy vércsepp. A szemeim megakadtak a gyilkoló fegyveren. Louis megragadott és magához húzott. A kést a torkomhoz szorította.

-Még most sem rémlik semmisem, bogaram?

-Louis esküszöm, hogy nem avatott be semmibe. Utál engem, én is őt, miért beszélgetnénk?-a szemeimből néhány könnycsepp csordogált.

-Biztos vagy te ebben? Mert látom, hogy hogyan nézel Harold-ra. Viszont még nem láttam, hogy ő hogy néz rád. Egyértelmű, hogy egy párt alkottok.

-Nem!-mondtam el neki az igazat.

-Akkor most elmész az iskolába szépen és nyomozgatsz.-mondta majd a kést a földre dobta és kirángatott az autójához.

Beültetett és az iskolához hajtottunk. Az út csendesen telt el… Nem is érdekelt, hogy semmi könyv nem volt nálam. Az iskolánál kipattantam, majd Louis elhajtott. Az egyik szünetre értem oda, a második hosszúra, ami az ebédszünet. Azon a napon délután háromig voltak óráink. Jessy-ékhez siettem az ebédlőbe, de Chris nem volt ott, amit furcsáltam.

-Sziasztok.-huppantam le.-Chris?

-Chris? Tegnap a vállamon sírta ki magát. Nem viccelek, tényleg sírt.-harapott a szendvicsébe Emily.

-Peyton, eléggé durva voltál vele.-szállt be Jessy is.

-Ahhj, tudom.-fogtam a fejemet.-Ezt akartam vele megbeszélni. Hol van?

-Nem tudjuk. Ma a „menőkkel” lógott inkább.-rántott vállat Jess.

-Ugye nem haragszotok?

-Dehogyis.-szorította meg a kezemet Emily biztatóan.

Felsóhajtottam, majd elköszöntem és felálltam. Harry keresésére indultam. A punkok asztalához siettem.

-Harry hol van?-tettem fel rögtön a kérdést.

-Hmm. Mi nem tudunk segíteni?-nézett rám vigyorogva az egyikőjük.

-Nem viccelek. Merre van?

-Épp téged keres.-kacsintott.

Erre a mondatra rögtön sarkon fordultam, és Harry keresésére indultam. A reményt kezdtem feladni, amikor az udvaron sétáltam és nem találtam meg. A telefonomat böngésztem, amikor valakibe belesétáltam. Felnéztem és egy gyönyörű smaragdzöld szempár nézett vissza rám. Göndör fürtjeit fújta a szél, én pedig majdnem rosszul lettem a látványra.. úristenem, miket beszélek?

-Hol voltál?-kérdezte nyersen.

-S-sehol.

-Miért nem jöttél be első két órára?-kérdezte, miközben engem fürkészett feszülten.

-Mert dolgom volt.-nem akartam azt mondani, hogy Louis Tomlinson elkábított, elrabolt, megfenyegetett és most nyomoznom kell utána. Kicsit bizarr és.. nem igazából a bizarr a legalkalmasabb szó rá.

-Milyen dolgod?-biccentette oldalra a fejét gyanakvóan.

-Magándolog. Egyébként van állásod?-kínosan feltettem a kérdést, mire Harry zavartan nézett rám.

-Nekem erre nincs időm.-mondta, majd elsétált.

Dúltak bennem a gondolatok és az indulatok. Ha információ nélkül megyek ma „haza”, akkor Louis nem áll jót magáért szerintem. Elindultam Harry után, de inkább megálltam. Ez az ember megmentette az életemet és én hátba támadnám? Chris-nek igaza volt. Borzalmasan hazug és álnok természetű vagyok. A nap további része hamar eltelt… Louis az iskola előtt várt rám idegesen.

-Na, szereztél infót?

-N-nem.-hajtottam le a fejemet.

Louis idegesen megragadta a kezemet és a kocsiba tuszkolt. Egy rekedt hangú kiáltást hallottam, majd Louis gyorsan beszállt a kocsiba, és olajra lépett. Harry lett volna a kiáltás gazdája?