10.fejezet-Pár hónap

Sziasztok! Szégyellem felrakni ezt a részt, mert borzalmas lett, de végül a felrakás utáni vágyam erősebb volt:D 
A BLOG SZÜNETEL. Nem tudom meddig, de most a másik blogomat (I want) szeretném felturbózni, majd utána ezt is, mert nyomába sem érnek a harmadik blogomnak (Obsession) :) 

Furcsa érzés töltött el, s még különösebb gondolatok cikáztak a fejemben. Miért raboltak el? Nem értettem, mivel ezer és egy lányt találhattak volna, aki szebb, jobban csókol és nem ennyire ügyetlen, mint én. Tudni illik rólam, hogy képes vagyok a saját lábamban orra bukni. Harry már kiment a szobából, ezzel magára hagyva engem a gondolataimmal. A szökésen agyaltam, mivel itt volt ablakom is, nem csak behajítottak valami egérlyukba. Valóban szép, ízléses szoba volt, őszintén szólva el is laktam volna itt, hogyha nem fogolyként tartanának. Ügyetlenül az ablakhoz totyogtam, majd kinéztem és ráeszméltem, hogy innen nem juthatok ki: az ablakom minimum a harmadikon helyezkedik el. Először azt hittem, hogy ez egy hotel, de ahogy kinéztem az üvegen, megláttam, hogy ez egy óriási ház. Nem tudom, hogy miből telt rá nekik, de lehetséges, hogy nem is akarom tudni.

*pár unalmas nap elteltével*

Ahogy kifelé bambultam ismét, hirtelen bejött a már ismert szöszi gyerek. Felsóhajtottam, mert semmi kedvem nem volt vele jópofizni, durván pedig nem szerettem volna vele beszélgetni egy okból: én egyedül vagyok, ők pedig öten. Bármit megtudnak velem csinálni, hisz még csak erős sem vagyok.

-Szia, nem vagy éhes?-kérdezte meg, s leült az ágyamra.

Megráztam óvatosan a fejemet, s folytattam a kifelé bámulást. A szeretteimen járt az eszem, és arra jutottam, hogy mindennél jobban hiányoznak. Az anyámmal veszekedve váltunk el, ami mégjobban megfájdítja a szívemet.

-Jól bírod, én már rég éhen haltam volna.-nevetett.

Próbáltam egy erőltetett mosolyt felvenni, csakhogy még véletlenül se bántsam meg a nem létező érzéseit. Komolyan, egy zacskóban több szeretet rejlik, mint ebben az öt fiúban összevéve… de azért azt is be kell vallanom, hogy az eddigi tapasztalataim szerint Niall talán mondható egy érző lénynek. Talán…

-Figyelj, most nem tudom, hogy mi a bajod, de elmondhatod.-ezzel a mondattal kiütötte nálam a biztosítékot.

Idegesen felé kaptam a fejemet, s szememből már-már folytak a könnyek.

-Nem tudod, hogy mi a problémám? Na ne játszd itt az őrültet! Elraboltatok és egy másik országba hurcoltatok! Ha kijutok innen, tenni fogok róla, hogy mind a börtönben haljatok meg!

Niall-t látszólag nem lepte meg a válaszom, bólogatni kezdett, majd közelebb jött. Próbáltam hátrálni, mert bármennyire is ő a legkedvesebb, belül ugyanúgy romlott. Elhúzott az ablaktól és a falhoz nyomott. A szívem a torkomban dobogott és remegtem.

-Ne félj, én nem foglak bántani.-mondta mosolyogva.

Kicsit megrémültem, mert nem azt mondta, hogy „Ne félj, itt senki sem fog bántani” hanem azt, hogy ő nem tesz kárt bennem. A gyomrom görcsbe rándult valami miatt, s hányinger kerülgetett. Ilyen hirtelen rosszullétem még sosem volt, nem is értettem, hogy mi ütött belém…

-Jól vagy? Teljesen zöld lettél hirtelen.-mondta Niall a szemöldökét ráncolva.

A fejemet csóváltam, majd végül kiböktem:-Niall, kérlek kísérj el a mosdóig.

A szőkeségnek több nem is kellett: felkapott és a fürdőbe vitt. Nem állt meg az ajtó előtt, hanem bejött velem és a wc-hez vitt. Felnyitotta a tetejét, én pedig fölé hajoltam és kiadtam a gyomrom összes feleslegesnek vélt tartalmát… Niall a hajamat fogta, majd felkiabált s hívta a többi srácot. A fiúk hamarosan felsiettek, s mind szemügyre vettek. Eléggé kínos volt, még sosem hánytam ennyi szem előtt. Öhhm…mit is mondjak, bizarr.  Lassan feltápászkodtam, Harry a kezembe adott egy pohár vizet, amivel kiöblítettem a számat.

-Mi volt ez? Niall mit csináltál vele?-kérdezte Harry roppantul idegesen.

-Semmit nem csinált.-álltam ki mellette.

A srácok felém fordultak, majd mind vissza Niall-hez, de Harry szemei elidőztek rajtam.

-Mitől lettél rosszul?-kérdezte Liam.

-Fogalmam sincs.

-Gyakran előfordul?-kérdezte Louis oldalra biccentve a fejét.

Megráztam a fejemet válaszként. Louis hümmögött, majd Harry-vel egymásra néztek, bólintottak és Zayn felemelt engem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak vele. Kivittek a kocsiba s most Harry ölében ültem.

-Hova megyünk?

-Kórházba, elég brutális, hogy hirtelen rosszul lettél.-mondta Niall.

Értetlenül néztem, hiszen ez csak egy rosszullét… A fiúk túl nagy feneket kerítettek ennek.

***

*Harry szemszöge*

Ahogy a kórházhoz értünk, felemeltem a törékeny lányt és berohantam vele. Louis anyja ápolónő és ha ő azt mondja, hogy ez orvosi ügy, akkor az úgy is lesz. Aggódtam, bármennyire is úgy tettem, mintha hidegen hagyna a dolog.

A vizsgáló előtt vártunk, mert az orvos nem engedett be minket. Peyton legalább fél órája bent volt, ami miatt az aggodalom érzése csak erősödött bennem. Az ajtó hirtelen kinyitódott, s az orvos kivezette Peyton-t.

-A barátnőjének alaposabb kivizsgálásra lenne szüksége, a feltételezésünk így még nem lehet biztos…-kezdte el a hatvanas éveiben járható ősz férfi.

-Mire gondolnak?-kérdezte Niall.

-Még semmi sem biztos, majd egy CT vizsgálat után többet mondhatunk.-küldött felénk egy érezhetően hamis mosolyt.

Peyton az orvos után ment, de elkaptam a csuklóját, mire megdöbbent.

-Nem mondhatsz semmit.-szűrtem ki a szavakat.

A rémület tisztán látható volt az arcán, de nem felelt semmit. Az orvos után baktatott, én pedig leültem a várakozóban a srácokkal. A fejemet fogtam és egy óriási sóhaj hagyta el a számat.

-Ennyire súlyos?-törte meg a csendet Niall.

-Én egyszerűen nem hiszem el. Ez a pechünk… amint elraboljuk kórházba kerül.-nevetett Zayn.

-Ne beszélj így róla!-mondta Niall, mire megfeszültem.

-Jajj, hagyjad már. A tervre kell koncentrálni. Úgy sem lesz semmi baja, de ha igen, kit érdekel?-folytatta Zayn, mire ideges lettem.

-Rohadtul nem kéne így beszélned róla.-törtem meg a két srác között kialakuló vitát.

Egyértelműen a szőkeségnek volt igaza, de izgatta a fantáziámat, hogy miért védi ennyire, amikor pár napja látta meg először. Igaz, hogy elég gyakran bejárkált hozzá, amit furcsáltam is. Más-más érzések kavarogtak bennem: egy részről düh, más részről aggodalom. Féltem, hogy mi van, hogyha az orvos a legrosszabbat közli velem. Akarom mondani, velünk…

A gondolatok közül mindegyik elmélet végig cikázott a fejemben. A hatvanas éveiben járó orvos visszajött körülbelül egy óra várakozás után, de Peyton nem volt mögötte.

-Nos, komoly gondok merültek fel a lány szervezetével kapcsolatban.

-Mi?-szóltunk fel egyszerre Niall-el. Haragos pillantással ajándékoztuk meg egymást, mire minden haverunk furcsán ránk pillantott.

-Mrs. Jenner gyomra környékén rossz indulatú daganatot találtunk.

Amint ezt kimondta, hulla fehér lettem. Többet nem hallottam, csak magam elé bámultam. Nem lehet ennek vége. Sok mindent elterveztem már.

-Hol van?-álltam fel hirtelen.

-A 36-osban kivizsgálóban.

Meg sem vártam, hogy folytassa, csak rohantam. Egy nővért fel is löktem sikeresen, de nem érdekelt. Egyedül egy szőke hajú lány járt a fejemben és az, hogy láthassam. Nem lehetséges, hogy meghaljon! Élnie kell. Olyan ártatlan, semmit nem lett senki ellen. Előbb megérteném, hogyha nekem lenne pár hónap hátra az életemből, mert én megérdemelném. Mindig azoknak kell szenvedni, akik senkinek sem ártottak. Oké, hogyha ezt egy fél évvel ezelőtt mondtam volna, jól tökön rúgtam volna magamat…

A 36-os előtt álltam és berontottam. Peyton volt ott, s nem volt se szomorú, se vidám.

-Hello.-ültem az ágyára.

- Engedjetek haza arra a pár hónapra, amit élhetek.-szólt halk, elhaló hangon.

-Nem tehetem. Egyébként nem tudhatod, hogy mennyi időd van hátra.

Az orvos betoppant a terembe és nézett minket.

-Ne szomorkodjanak, mert egyáltalán nem veszett ügy. Kemoterápiás kezelés szükséges, de még ezelőtt néhány vizsgálatot el kell végeznünk.-állapította meg a doktor a lapjait babárlva.

-Nem szeretnék kemoterápiát.-szólalt fel Peyton, mire megfogtam a kezét és megszorítottam.

-De igen, szeretnél.-motyogtam.

-Nem.-erősködött, mire még jobban szorítottam.-Harry!

Elengedtem a kezét…

-Ha jobbnak látják, menjenek haza, beszéljék meg és a részleteket holnap megtárgyaljuk.

Lehetetlen, hogy Peyton rákos legyen. Az orvos kiment, s én utána siettem.

-Doktor úr! Ha Peyton nem megy bele, mi lesz?-kérdeztem.

-Erősen ajánlom, hogy próbálja meg rábeszélni.

-Kényszeríteni nem lehet?

-Sajnos nem, hacsak még kiskorú. De akkor sem a kényszerítés a leghatásosabb szó rá.

-Nemrég lett tizennyolc.-motyogtam.

-Akkor ez nem lehetséges..

-Meddig élhet úgy, ha..tudja, nem megy bele…?-kérdeztem bizonytalanul.

-Nézze, nem szeretnék hazugságot és pánikot kelteni.-mondta.

-Kérem!

-Pár hónap. Ennél többet nem tudok mondani, esetleg holnap a vizsgálatok után.

Pár hónap. Pár hónap. Pár hónap… az orvos szava vízhangzott a fejemben.